Plútó és Uránusz csatája. Kezdünk hozzászokni. Hogy kemény, meg fáj, de az a minimum, hogy munkás. Kezd olyan lenni, hogy na, ez a jól megszokott „kis” feszültség. Már nagyjából tudjuk melyik terület, dolgozunk rajta most már 1-2 éve. Kezdjük elfogadni az irányt.
És akkor jön valami furcsa érzés... Olyan, mintha ajándék lenne. Vagy csak az ajándék vágya? Valami, ami nagyon rendben van. Kedves és helyénvaló. De hogy jön ez ide?! A mostanra jól megszokott, keményen beállt kis háborúnkba?! A csatatéren az ember ritkán ébred frissen vetett ágyban, és ritkán várja ágyba-kávé. És mintha a horizonton most ez derengene föl...
És ez határozottan megriaszt. Nem illik a képbe. És a feszültség a kettő között meg csak nő.
Ezen a hétvégén meg biztosan el is csattan. Szombat délelőtt, hétfő délután, és kedden este. Egy-egy csattanás, egy-egy kiszabadulás ebből a feszültségből. Egy folyamatban...
Plútó és Uránusz mellé beszáll a két "jótevő": Vénusz és Jupiter. A négy energia tökéletes egymásnak-feszülésben, mindenki mindenki ellen. Legalább mindenre kénytelenek vagyunk megint jó alaposan rákérdezni. Mi ez a háború, amit vívok? Mi ez az átalakulás, amibe bebábozódtam? Honnan jön ez a szépség és kellem? Honnan ez a jóság? Miért támadnak mindezek egymásra? Miért feszít a csaták vívásában keresztre a szépség és jóság, aminek egyébként harmonizálnia kellene?! A jó és szép és harmonikus rátámad megszokott kis zordságunkra, és el akarja venni tőlünk. "Mindennapi szenvedéseinket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi örömeinket, amiként mi is megbocsátunk a körülöttünk örülőknek! Ámen."
Ma még csak tapogatjuk a választ... Szerdára meglesz az! ;)