Az alábbi témán egy ideig gondolkodtam, hogy hol is írjam meg. Többfelé is szokásom kuruttyolni, vannak olyan felületek, ahol sokkal személyesebb témákról, az élet belsőbb dolgairól szoktam írni. És hát az alábbi gondolatok kiindulópontja most éppen tényleg egy nagyon személyes ügy, így kiesik Noé bárkájából... Avagy mégsem. Kérem a kedves olvasót, legyen némi türelemmel, meg fogja látni, hogy ez mégsem csak egy személyes ügy...

Van nekem egy 7 éves, első osztályos kisfiam. Most kezdte ugye az iskolát, lakhelyünk egyik legjobbjának mondott általános iskolájában. Én sajnos kezdek reménykedni, hogy ez mégsem a legjobb iskolák egyike, mert hát a kisfiam rendszeresen kikészülve jön haza onnan. Sajnos odáig jutottunk, hogy most már rendszeresen előfordul az is, hogy bepisil, holott az óvodában nem volt ilyen gondja. Persze gondos szülőként körbejártam a problémát, kifaggattam a szülőtársakat, beszéltem a tanítónénivel, stb. Hát az van, hogy tanárnéni nem ma kezdte a pályát, másik világban, másmilyen gyerekek között tanult pedagógus lenni. És én persze megértek mindent, kevés pénz, lehetetlen munkakörülmények, hosszú évek fáradtsága, egyre nehezebben kezelhető gyerekek stb. de tanárnéni mégiscsak úgy tudja kezelni a problémát, hogy a gyerekekkel ha kell, ha nem - üvölt. Persze vannak gyerekek, akik ezt jobban viselik, és hamarabb túlteszik rajta magukat, aztán vannak, akik szintén utálnak már iskolába járni, van, aki rendszeresen fejfájásra panaszkodva érkezik haza stb. De olyan gyerekkel még nem sikerült beszélnem, aki ne állította volna, hogy a tanárnéni túlságosan sokat üvölt, és ez a gyerekeket bántja.

Ez a probléma önmagában nem tartozik egy közéleti blogra. Ám a szülők és a környezetünkben élő felnőttek reakciója a problémára annál inkább.

Az elmúlt időszakban rengetegszer kaptam azt a tanácsot, hogy ha a gyerek nem bírja a gyűrődést az iskolában, akkor vigyem pszichológushoz. TESSÉK?!?! Tehát arra a problémára, hogy van az iskolában egy feladatainak (vö: gyermekek nevelése) láthatóan megfelelni képtelen pedagógus (legyen ennek oka bármi is), erre az a társasdalom válasza, hogy a diszfunkcionális rendszerben sínylődő egyént (azaz jelen esetben a fiamat) vigyük pszichológushoz, aki majd egyformára kalapálja a többivel, hogy ő is egyformán képes legyen tűrni a rendszer diszfunkcionalitását, akárcsak a többiek. MI VAN?! EZ MOST KOMOLY?! És valóban, még a mérsékeltebb, és velünk közelebbi baráti kapcsolatban állók is azt a remek kihívást látták az esetben, hogy a gyermekemnek végre lehetősége van felnőni a feladathoz, és jobban viselni a stresszt! 

A kevésbé fontos tanulsága az ügynek, hogy a pszichológus szakma ezek szerint komoly válságban van. Ha a társadalom azt gondolja, hogy ők arra jók, hogy egyformán érzéketlenné kalapáljanak mindenkit, aki még meg meri magának engedni, hogy érzékelje, ha a dolgok abnormális kerékvágásban haladnak, akkor vagy a pszichológus szakma működése hagy maga után komoly kívánni valót, vagy csak az emberekkel nem sikerült jól megértetniük, hogy mire is való egy segítő szakma. Az utóbbi kicsit kevésbé ciki a pszichológus szakmának, de még akkor is bőven hagy nekik elgondolkodnivalót... De ez persze az ő dolguk. Nekik is Plútó-Uránusz kvadrát van, hát a nézőpontváltás, és szerep-újraértékelés nekik is időszerű...

A számomra, mint kis békának fontosabb tanulság az, hogy miért is viselkedik így a mai magyar felnőtt társadalom, hogy nem a problémát próbálja megoldani (vö: rosszul működő pedagógus), hanem a problémát jelző egyént (vö: kikészült gyerek). Igen, én persze értem. Ezt csinálja a felnőttek nagyobb része. Probléma van a rendszerben? Fej a homokban, igyekszem elviselni, nem az én dolgom, nem az én felelősségem, alkalmazkodom stb. A felelős az igazgató, az önkormányzat, az állam, a politikusok, én tűrök, tűrök, és tűrök, és aki nem tűr velem, az forduljon pszichológushoz... És erre időben megtanítjuk a gyerekeinket is. Persze fiam, az az élet rendje, hogy a tanárnő üvölt, neked meg fáj a fejed. Amíg nincs veled ennél komolyabb baj, addig békén hagyunk. Ha komolyan jelzést mersz adni, hogy baj van, akkor selejtnek nyilvánítunk, és elküldünk a pszichológushoz...

És most arra szeretnék kérni mindenkit, hogy egy egészen pici pillanatra emelje már ki a fejét a homokbuckájából, és nézzen már körül: komolyan ilyen országban szeretne élni?!

Kos Uránusz. A konfliktusok felvállalása, újszerű nézőpontból. És a konfliktusok újszerű kezelése. Mondjuk a Hallgató Hálózat bázisdemokráciája. Vagy bármely újszerű konfliktuskezelési eszköz. Új nézőpont, és szolidaritás mindenképp. Jelen esetben nem a bepisilő gyerek érzéketlenre gyalulása, hanem a probléma felvállalása és megoldása. Szolidaritás, együttérzés a szenvedő kisgyermekkel és a szenvedő pedagógussal. (Ugye azt nem kell magyaráznom, hogy a pedagógus se jókedvében üvöltözik, hanem mert képtelen a rendelkezésére álló eszközökkel kezelni a felmerült problémákat...)

Kvadrát Bak Plútó. Az idejét múlt hatalmi rendszerek átalakítása. Jelen esetben a régi nevelési elveivel boldogulni képtelen pedagógus problémájának kezelése és megoldása. A rendszer tulajdonképpeni problémájának átalakítása. Érdekes, nekem rögtön arra járt az eszem, hogy hogyan lehetne mondjuk resztoratív konfliktuskezelési módszereket oktatni a pedagógusnak, hogy hatékonyabban végezhesse a munkáját, és mindenki jól érezhesse magát.

Na most akkor: szerinted, kedves olvasó? Te a problémák okát szoktad keresni, és összefogással és újszerű megoldások keresésével igyekszel megoldásokat is találni a problémára? Avagy csendben, békében tűröd a hatalom diszfunkcionalitását, és ha mégsem bírod tovább elszaladsz egy pszichológushoz/segítőhöz kisírdogálni magad?

Nem csak hogy jogodban áll, de nagyon időszerű is társakat találni, összefogni és együtt lépni, ha problémát tapasztalsz. Bárhol. A munkahelyeden. Az iskolában. Az autópályán. Az életedben... Válts nézőpontot  és ne tűrj tovább, hanem alakítsd át! A nézőpontod, és az életed. A hatalomhoz való viszonyodat! A változás, amit szeretnél, nem fölülről fog jönni. Belőled. És minden egyes emberből. A Te döntéseden múlik, és egyéni felelősségvállalásodon. Most!